Rengeteg antibiotikumot használnunk és egyre gyakrabban találkozunk az antibiotikum rezisztencia fogalmával. Ez valami rémisztő jelenségnek tűnik, és sokszor valóban az, mivel sok bakteriális fertőzés kezelését megnehezíti, megnyújtja a gyógyulást, sokszor halálhoz vezet, és mindez nagyon-nagyon sok pénzbe kerül.
Az egész történet a penicillinnel kezdődik. Habár a penészgombák gyógyító hatásáról sok évszázada tudunk , a penicillin antibakteriális hatásának felfedezése a skót Ian Flemming nevéhez fűződik. A gyógyszert emberben először 1942-ben alkalmazták. Akkoriban úgy gondolták, hogy megoldást jelent majd minden baktérium okozta fertőzésre, mivel meglehetősen hatásosan, kevés kellemetlen mellékhatás árán gyógyított. Ezzel egy időben más molekulákkal is folytak kísérletek majd a XX. század közepétől egyre több természetes és mesterséges anyagot kezdtünk felhasználni a baktériumok elpusztítására vagy a szaparodásuk gátlására. Az antibiotikum fogalma kezdetben az élő sejtek által termelt baktérium ellenes molekulákat jelölte, de számos más, szintetikus molekulát is az antibiotikumok közé sorolunk manapság.
Ezek a gyógyszerek a működésük alapján 5 fő csoportba sorolhatók: 1. a baktériumok sejtfalának képzését gátolók, 2. membrán deoplarizációt okozók, 3. fehétjeszintézis gátlók, 4. nukleinsav szintézis gátlók, 5. anyagcsere gátlók. Lényegében mindegyik a baktériumok anyagcseréjét, az osztódáshoz szükséges biokémiai folyamatokat gátolja.
Az antibiotikumok kezdeti sikerei mellett elég hamar szembesülni kellett az antibiotikumok alkalmazásának sikertelenségével is. Ez hogy lehet? Egy a baktériumok ellen sikeresen küzdő gyógyszercsoportot a kórokozók ki tudnak cselezni? Ennek ok az, hogy a baktériumok is védekezni kényszerülnek nagyon sok, a környezetben jelen lévő mérgező anyaggal, nehézfémmel, toxinnal szemben. Az antibiotikumok jelentős része természetes anyag, vagy abból kiindulva készülnek, így a természetben előfordulnak. Emiatt eleve azok a kórokozók élnek túl a környezetünkben, amelyek ezek ellen, a baktériumok életére törő anyagok ellen védekezni tudnak.
A baktériumok jó része eleve nem is érzékeny az antibiotikumokra, mivel nyugvó állapotban vannak. Ezt nevezzük perzisztenciának, a nyugvó mikróbák elkerülik az antibiotikus kezelést, majd annak elmúltával bátran szaporodnak tovább.
Sok esetben természetes a rezisztencia, a mikróba DNS-e kódolja azokat a fehérjéket, enzimeket, amelyek az antibiotikumot hatástalanítják vagy eltávolítják a sejtből. Ezt intrinsic rezisztenciának hívjuk, mivel minden sejtben a rezisztencia gének benne vannak, öröklődnek, tehát minden utód ellenálló.
Más esetben szerzett a rezisztencia. A kórokozó befogadja a rezisztenciáért felelős genetikai anyagot. Leggyakrabban plazmidok hordozzák a rezisztencia géneket. A plazmidok kis, rendszerint gyűrű alakú DNS darabkák, amelyek sejtről sejtre tudnak vándorolni így biztosítva plazmid és az általa kódolt fehérjék terjedését egy bakteriális közösségben. A plazmidok is sokszor hordoznak az antibiotikum rezisztenciáérté felelős gént.
Az első esetben a baktérium fala egyszerűen nem járható át az antibiotikum számára. A gyógyszer, ha nem tud behatolni a sejtbe, nem tudja azt károsítani. Erre nem minden kórokozó képes, de vannak ebben is nagyon ügyesek. Például a tuberculosisért felelős Mycobacterium tuberculosis külső fala annyi zsírt tartalmaz, hogy a nem zsíroldékony antibiotikumok nem jutnak át rajt.
Az antibiotikumok, ha bejutottak a baktériumba, egy-egy fehérjéhez kötődnek. Ezek lehetnek enzimek, szabályozó fehérjék vagy a baktériumot (rendszerint a falát) alkotó fehérjék, amelyek megváltozása az antibiotikum kötődését meggyengíti vagy lehetetlenné teszik. A penicillin kötőfehérje módosulása a penicillinek hatástalanságához vezet, a sejtfal alkotórészek megváltozása a vankomycin gátlóképességét csorbítja, A DNS-RNS-fehérje átírásban szereplő fehérjék mutációja szintén az antibiotikum hatástalanságát eredményezheti.
Maga a gyógyszer is olyan változáson mehet át, amely miatt hatástalan lesz. A penicllineket és cephalosporinokat olyan enzimek hasítják, amelyek teljesen inaktív antibiotikum keletkezéséhez vezetnek. A hasítás mellett az antibiotikumok enzimatikus módosítása is hasonló eredményű. Ezeket az enzimeket lehet gátolni, a penicillinekhez hasonló szerkezetű molekulákkal, így fokozva a gyógyszer hatásosságát. Ezek a béta-laktamáz gátlók, amelyek sok penicillin tartalmú gyógyszerben jelen vannak.
A legérdekesebb csoportot az antibiotikumokat a sejtből kifelé pumpáló fehérjék jelentik. Ezek a baktériumok túléléséhez elengedhetetlenek. A baktériumok falán keresztül nagyon sok féle csatorna, pumpa biztosítja a víz, a sók, a tápanyagok áramlását. A folyamat két irányú, ezek az aktív szelepek kifelé is működnek, a felesleges, gyakran mérgező anyagokat távolítják el a mikróbákból. Ezek a nagyon aktív csatornák, képesek az antibiotikumokat gyorsan kipumpálni a sejtből, így azt megvédik a toxikus hatástól. Ma már sok tucat különböző csatornát ismerünk, amelyek így működnek.
A dolog összetettségét mutatja, hogy a baktériumok jelentős része, ezeket a módszereket kombinálja. Egy ellenálló külső réteg nehezíti az antibiotikum bejutását, az a sejten belül inaktiválódhat, megváltozhat a célfehérje, és mindezeken túl egy aktív pumpa el is távolítja a gyógyszert a sejtből. Az egyik leggyakoribb gennykeltő a Staphylococcus aureus mindegyik folyamatot tudja használni, nem véletlenül felelős a legsúlyosabb fertőzésekért, a methicllin rezisztens változat (MRSA) okozta fertőzés kezelése az egyik legnagyobb kihívás. Lassan már azok a szuperbaktériumok is feltűnnek, amelyek semmiféle jelenleg alkalmazott antibiotikumra nem reagálnak.
Mi a megoldás?
Az biztos, hogy az antibiotikum rezisztencia egy természetes folyamat. Ugyanis az antibiotikumok adásával az arra érzékeny kórokozókat elpusztítjuk, és a rezisztens kórokozók szaporodását segítjük elő. A dolgot tarkítja, hogy az antibiotikum rezisztens baktérium törzsek szaporodását nem csak az antibiotikumok segítik elő, hanem más gyógyszerek is, mivel az anyagcsere folyamatokkal ezek is kapcsolatba lépnek.
Az első lehetőség valószínűleg a kevesebb gyógyszer használata. A második az immunrendszer és a baktériumok egymásra hatásának jobb megismerése. A legtöbb kórokozó ugyanis a saját szervezetünkből szabadul el valamilyen stresszhelyzetben (baleset, műtét, érzelmi stressz) vagy egyéb fertőzés kapcsán, például ilyen a vírusfertőzések bakteriális felülfertőződése. Az életkor előrehaladtával a természetes immunitás máshogy reagál a fertőzésekre, erről is keveset tudunk, pedig nagy lehetőség a beavatkozásra.
A témáról már korábban is írtam, nagyon lényeges a saját gondolkodásunk átalakítása, a gyógyítást mindinkább bizonyítékok alapján, célzottan végezni.
Betegség megállapítása mindig szakorvosi feladat. Panaszok esetén kérjen időpontot rendelésünkre!
Előjegyzés